Az idei tanévben immár a harmadik vendégtanár érkezett a PKE Zeneművészeti tanszékére, az ERASMUS tanár-mobilitás program jóvoltából, ezúttal dr. Horváth Balázs zeneszerző, egyetemi adjunktus, a Budapesti „Liszt Ferenc” Zeneművészeti Egyetemről. A három naposra (2011. december 6-8.) tervezett előadássorozat témája (A populáris zenék hatása Horváth Balázs zenéjére), amennyire szokatlannak tűnt, annyira izgalmasnak és tanulságosnak bizonyult. Több szempontból is. Horváth Balázs ugyanis a populáris zene (az előadó szóhasználatában) egyes elemeinek jelenlétét és azok lehetséges hatásait vizsgálta, nem máshol, mint saját műveiben.
Hogy egy kicsit elejébe menjünk a dolgoknak, az előadások során több ízben is felmerült a kérdés, hogy mennyiben jó, ha egy zeneszerző saját műveit elemzi. Egy ilyen kérdésfelvetés nyilván igen messzire vezetne. Például olyan alkotás-esztétikai dichotómiák megválaszolásához, mint a tudatos és tudattalan döntések szerepe, konstrukció-ihlet viszonya, stb.
Horváth Balázs előadásai meggyőzhették a hallgatóságot arról, hogy egy ilyen eljárásnak igenis van létjogosultsága (nem mintha efelől lett volna bármiféle kétségünk is). Azaz, egy zeneszerző fordulhat úgy saját műveihez, hogy közben megosztja hallgatóságával az alkotási folyamat izgalmait, sajátos döntés-helyzeteit anélkül, hogy ezzel megfosztaná annak sajátos varázsától, vagy mindez egyfajta lábjegyzetként funkcionálna. Azt és annyit tárhat fel egy mű összefüggés-rendszeréből, amennyi akkor és ott lehetséges. A tárgyilagosságot elsődlegesen a struktúra-elemzés biztosítja, ezt a közös nevezőt gondolja-érzi tovább a hallgató a művek befogadása során.
Minden ilyen – szerénytelenül szólva – közös felfedezés: rácsodálkozás, melynek során az alkotó számára – és így számunkra is – tudattalan tartalmak kerülhetnek a felszínre, megerősítve az egykori döntések létjogosultságát, vagy éppen rácáfolva azokra. A végső szó persze a felcsendülő műé. Hangzó élményekben pedig nem szűkölködtünk a három nap során.
Mindent egybevetve, egy blogbejegyzés nem vállalkozhat egy ilyen bonyolult kérdés eldöntésére. Tény azonban, hogy a magyar zeneszerzés ifjú generációjának egyik ígéretes alkotója, saját műveinek elemzése során jóval közelebb hozta hallgatóságát kompozícióihoz és a mögöttük húzódó műhelytitkokhoz, mint gondoltuk volna.
De térjünk vissza az alapgondolathoz. Említettem, hogy az előadások témája és megközelítése több szempontból is izgalmasnak és tanulságosnak bizonyult. Horváth Balázs egy rendkívül aktuális és részben még mindig tisztázatlan témafelvetéssel indította – egyfajta általános bevezetésként – előadás- és szeminárium-sorozatát: milyen jelentősége van az olyan dichotómiáknak, mint „könnyűzene” és „komolyzene”, milyen átfedései vannak e két területnek? Nem meglepő, hogy a jelen levő kollégák és diákok intenzív párbeszédbe kezdtek az előadóval, hiszen e téma talán ma aktuálisabb, mint valaha.
A zenetörténet valamennyi korszakából felidézett zenei példák meggyőzően illusztrálták, hogy a „komoly” – „könnyű” szembeállítás nem egészen helytálló különböző műfajok elhatárolására, mint az ún. klasszikus vagy pop‑kultúra.
De nem is ez bizonyult a legfőbb kérdésnek, hanem hogy melyek azok a zenei paraméterek, amelyek révén a populáris zene előremutatónak bizonyulhat a zenei kifejezés terén és horribile dictu visszahathat az ún. magas zenekultúrára. Horváth Balázs itt elsődlegesen a ritmust és főként az elektronikus eszközök révén megjelenő, forradalminak mondható hangszín-világot emelte ki, mint ihletforrást.
A bevezető előadást követő két kurzus és három szeminárium arra kereste a választ, hogy az említett paraméterek hogyan jelennek meg a zeneszerző egyes műveiben. A kurzusokon bemutatott opusokat, a szemináriumok mikro-elemzések formájában mélyítették el.
A fel-felcsendülő, közel egy tucatnyi kompozíció igen változatos formában szemléltette a fiatal zeneszerző műveinek eme szeletét és alkotás-technikai palettáját, legyen szó terjedelemről, összetettségről, műfajról vagy hangszer-apparátusról.
Ugyanez az árnyaltság jellemzi Horváth Balázsnak a pop-zenéhez, mint lehetséges ihletforráshoz való viszonyát is, a tudattalantól a tudatosig, az általános benyomásként megjelenő hatástól (Suite bourlesque, … szerelme??? dalciklusok, Magnets II «rkonzert») a konkrétabb alkotói eszközök, stíluselemek – hangzás, harmóniai struktúrák, ritmus-patternek, speciális hangszínek – átvételéig, integrálásáig (Autópálya-leágazás, … az egyik legegyszerűbb eset, Magnets V «négy», Roundtrip). Mindazonáltal, a legtöbb esetben (talán leszámítva a hangsúlyosan jazz-jellegű kompozíciókat, mint a Fake-polyphony, Mérföldekre, BORROWED IDEAS, Divergent) a pop-zenei jelenlét meglehetősen elvont, leginkább foszlányokban jelentkezik.
Amint izgalmas kísérletei is igazolják, Horváth Balázs zenei értelemben is rá van hangolódva korára, lebontva a maga számára azokat a hangzó jelenségeket, amelyek – elmondása szerint – talán kevésbé érdeklik a pop-zene világát, hogy végül tágabb és komplexebb zenei összefüggésekben építse újjá őket egy magasabb szintű zenei minőségbe. Nem kell sokáig keresgélnünk a zenetörténeti analógiákat (lásd Bartók autóduda-szignáljait a Mandarin bevezetésében, vagy Varèse szirénáit az Ionisationban), hogy megértsük: miért foglalkoztatják a fiatal zeneszerzőt például Miles Davis sajátos trombita‑gesztusai, vagy éppen a rap-szövegek ritmikája és hangzásvilága.
Azon túlmenően, hogy megismerhettünk néhány kortárs magyar kompozíciót (melyek nem egyike jelentős kortárs zenei fórumokon nyert komoly elismerést), nem elhanyagolható a három nap pedagógiai hozadéka sem. Ismeretes, hogy fiataljaink olykor-olykor értetlenül tekintenek a kortárs zenei jelenségekre. Tudatosan használom az értetlenség szót, hiszen e tekintetben a legnagyobb problémát éppen a sajátos eszköztárak ismeretének hiánya és a szemléletmódbeli hiátus okozza. A diákok éppen ezeket a problémákat igazolták vissza, amikor egy-egy szünet alkalmával az előadásokat, illetve azok tanulságait méltatták.
Végezetül, tegyük hozzá: a témaválasztás is jó pedagógusi meglátásról tanúskodik, hiszen egy olyan generáció számára, mely - akarva-akaratlanul – a pop‑zenén (is) szocializálódik, ez a terület, jelen esetben, királyi útként vezetett a kortárs zene világába. Erre már lehet építkezni, és éppen ezért reméljük: lesz folytatás.
Fodor Attila
Kapcsolódó link:
Kapcsolódó újságcikk:
Pap István: Nagyon jó híre van a magyar zenének
Kapcsolódó képgaléria:
